Akik nem ismernek minket közelebbről, nem tudhatják, hogy a többnyire mosolygós, „közösségi megjelenésünk” felszíne mögött komoly belső viszályok dúlnak és legtöbbször azt érezzük, hogy sehova sem passzolunk igazán… Bár nem éppen filozofikus megközelítésben, sokkal inkább szemrehányással kérdezzük önmagunktól: mégis ki vagyok én?!

Ezzel a kérdéssel tele van az ezoterikus irodalom és mindenki segíteni akar megfejteni a lelkünket… ám minél többször olvasunk a lehetséges megoldásokról, annál idegesítőbb, hogy még mindig nem jöttünk rá „mi a baj velünk”.

A kérdés így hangzik helyesen: „mi történt veled?”
Mert valami történt, csak lehet, hogy már nem emlékszel rá mikor és miért döntöttél úgy, hogy inkább visszahúzódsz a bántások elől és a téged becsmérlő kritikus szemek kereszttüzéből.

El tudod azt képzelni, hogy ha benned megvan ez a belső viszály, a többiek is a tiédhez hasonló belső háborút vívnak a mosoly álarca mögött? És azt, hogy talán csak tehetetlenségükben tesznek vagy mondanak olyasmit, amit később megbánnak?

Lehet, hogy a többiek nem is voltak tudatában annak, hogy micsoda nagy butaságot csinálnak és megbánthatnak vele téged – egy egész életre! Lehet, hogy gyerekek voltak akkoriban, mint te és csak az őket körülvevő felnőtteket/nagyobbakat utánozták. Még az is megeshet, hogy őket is nagyon megbántották, (és stresszoldás híján) a felgyülemlett sérelmeket és dühöt valaki máson kellett levezetniük. És az a másik – éppen te voltál.

Ez persze még nem menti fel őket a tetteik alól, de ha felnőttél és túlélted, ráadásul ezeket a sorokat olvasod, kérlek, mérlegelj néhány gondolatot az alábbiak közül.

Ha emlékszel, mi történt veled, válaszold meg magadnak az alábbi kérdéseket
  • Körülbelül hány éves voltál, amikor ez az esemény történt veled?
  • Hány év körüli volt az a személy, aki megbántott? Ha most felnőttként visszagondolsz arra a személyre (aki az illető akkor volt), mit gondolsz, milyen lelki állapotban lehetett akkor? Vajon miért tette, amit tett? Vajon tényleg szándékosan bántott vagy tehetetlenségében?
  • El tudod-e azt fogadni, hogy az X éves kori önmagadnál ma már bölcsebb, tapasztaltabb és bátrabb vagy? Akarod-e az akkori, megszeppent/dühös önmagad által meghatározott (a jelenlegi gondolkodásmódodnál „éretlenebb”) elgondolások alapján leélni életed hátralévő részét?
Egy kis kitérő – a „kedvenc” gyerekkori traumám
Ez a téma az előbbi kérdések közül az utolsókhoz kapcsolódik és azért hívom a kedvencemnek, mert bármennyi belső munka után hajlamos voltam visszatérni hozzá, mintha valami menedékre húzódnék vissza… mintha az életem múlna rajta, hogy megtarthassam és babusgassam azt a fájdalmat! És végülis valóban az életem múlott azokon a „törvényeken”, amiket alig 7 évesen hoztam saját magam számára és nagyjából 3 évtizeden keresztül sikeresen uralták az életemet.

Igen, jól láttad, egy hétéves gyerek elgondolásai szerint éltem az életemet. Egyetlen megrázkódtatás elég volt hozzá, hogy a gyerekkori bölcs énem végletesen kisarkítva eldöntse, hogy a világ az ilyen, az emberek meg ilyenek… és hogyan kell nekem ahhoz viselkednem, hogy elfogadható legyek a többiek számára.

Ezt az esetet még sok hasonló követte, amik újra és újra alátámasztották a vélekedésemet az életről, így tudtak az igaznak hitt elgondolásaim tartósan velem maradni és elnyomni azt, aki valójában vagyok/lehetnék.

Elég komoly általánosítás volt ebben a gondolkodásban, mert nekem ők akkor minden embert képviseltek. Erre csak később jöttem rá, amikor kliensek történeteit hallgattam, hogy a „mindenki” az max. 10 ember! Biztos tudod, miről beszélek – amikor azt mondjuk, hogy „engem mindenki utál”, akkor igazából meg tudjuk adni a konkrét névsort… és alig lesznek a listán páran…
A gyerekkori meggyőződéseink velünk együtt nőnek fel
A részletekbe sajnos nem mehetek bele, mert ahogy fentebb említettem, más személyeket is érint, de nagy vonalakban a történetem lényege az, hogy 7 éves koromban nálam nagyobb gyerekek hatására eldöntöttem, hogy „sikeresnek lenni veszélyes”.
Ezeket a további káros meggyőződéseket mint megdönthetetlen igazságokat iktattam be az életembe:
  • „mostantól sokkal jobban kell teljesítenem, hogy szerethető legyek”
  • „jobb, ha meghúzom magam, jobb, ha mások inkább nem is tudják, milyen ügyes vagyok, addig legalább biztonságban vagyok”
  • „ha egyszer az életben megkaphatnám azoknak az elismerését, akik ilyen csúnyán elbántak velem, biztos, hogy minden jóra fordulna és végre boldog lehetnék”
Ezzel el is indult a megfelelési kényszer – a mindenkinek való megfelelés érdekében!

Ezért aztán, hogy ne bosszantsam azokat, akinek a kiemelkedő teljesítmény szúrja a szemét, éppen csak annyit teljesítettem, amennyit muszáj volt és titokban tartottam, hogy valamiben ügyes voltam, mert akkor nem kellett miatta szégyenkeznem.

Ma már nagyon egészségtelennek tartom azt a meglátásomat, hogy a siker és a tehetség miatt szégyenkezni kelljen, mert tudom, hogy lehet másképp is élni és gondolkodni, és ebben szeretnék neked is segíteni!

Milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül!
Az előző példa egyáltalán nem egyedi, még csak nem is különleges. Nagyon sokszor hallottam hasonló sztorikat barátoktól, kliensektől… és mindig ugyanoda érkezünk vissza: évekkel ezelőtt történt velünk valami és azóta is azt emlegetjük.

Ha eszedbe jutott a saját történeted a fentiekről, az nagyon jó hír! Tudom, hogy fájdalmas, de most már nem vagy egyedül és ezt a belső feszültséget fogjuk oldani a cikk végén található kopogtatási gyakorlatban. Az lesz a célunk, hogy átalakítsuk a már nem hasznos korábbi meggyőződéseinket!

Egy ilyen markáns, gumicsont-szerű élményen a legtöbb ember nagyon nehezen lép túl, és te se bántsd magad, amiért gyakran eszedbe jut. Ez a váltás meg fog történni a maga idejében, a te saját tempódban. Gondolom már te is alig várod, hogy ezt megváltoztasd. Ez a törekvés nagyon jó és biztatlak, hogy tarts ki mellette, mert megéri.

Mikortól is számítunk lelkileg „felnőttnek”?
Egyáltalán nem biztos, hogy amint betöltjük a 18. életévünket, lelkileg is felnőtté válunk. Ez mindenkinél máskor történik meg, van akinél egész korán, ez persze mindig számtalan tényezőtől függ.

Stresszoldás szakértőként azt állapítottam meg, hogy aki sok-sok traumával lép be a felnőttkorba, annál előfordulhat, hogy valamivel tovább tart azokat meggyógyítani magában. A világ sajnos nem igazán toleráns a sérült lelkünkkel szemben, mert attól még keményen meg kell felelnünk minden fronton… de azért mi, saját magunkkal lehetünk gyengédebbek, ugye?!

Ma már kéznél vannak azok a módszerek, amikkel enyhíteni tudunk a stresszen, a minket ért negatív hatásokon, válogathatunk a különböző módszerek közül. De ez nem jelenti azt, hogy ideges kapkodásba kell kezdened és sürgetned magad, hogy neked már rég túl kellene lenned ezen meg azon. A saját tempódban haladj, az a legjobb neked.

Miért is kellene nekünk is úgy bánni magunkkal, mint ahogy velünk bántak mások akkoriban? Azok az idők már elmúltak és mi még azt is túléltük; minden okunk megvan rá, hogy örüljünk magunknak. Add meg az engedélyt magadnak arra, hogy mostantól kedvesebb és megértőbb legyél saját magaddal szemben! Nagyon megérdemled és a jövőbeni önmagad végtelenül hálás lesz neked azért, ha ezt a belső munkát mielőbb elkezded.

További segítő gondolatok és kérdések
Nekem sokat segített, amikor néhányszor eszembe jutott az a bizonyos esemény és hangosan kimondva emlékeztettem magam, hogy „én MOST ennyi éves vagyok, itt és itt élek (ez a pontos címem), ez a munkám”. Ez az egy mondat olyan erővel húzott vissza a múltból a jelenbe, hogy képes voltam további kérdéseket is feltenni magamnak. Ezt te is megteheted úgy, hogy magadra formálod a kérdéseket:
  • Valóban egy 7 éves gyerek téves meggyőződései alapján akarom élni az életemet?
  • Mi van akkor, ha azok az elgondolások már nem hasznosak a számomra? Hogyan tudnám őket megváltoztatni?
  • Mi az előnye számomra, hogy még felnőttként is visszahúzódom, nem merem megmutatni a világnak azt, amit tudok?
  • Mi lenne a hátránya annak, ha sikeres lennék?
  • Hogyan változna az életem, ha végre azt csinálhatnám, amire mindig is vágytam, csak eddig nem mertem meglépni?

KIHAGYHATATLAN:

Önmagad szeretetével kezdődik az az élet, amit élni szeretnél!

Bármilyen traumán kezdesz el önállóan vagy akár tanácsadó/terapeuta segítségével dolgozni, meg fogsz érkezni ide: saját magad szeretetével kezdd az egészet! Olyan egyszerűen hangzik, igaz?

Ezt a lépést nem lehet megspórolni. Néha a legnehezebb gyakorlatnak tűnhet, de csak azért, mert megszoktuk, hogy másképpen élünk, gondolkodunk. Át tudjuk nevelni az elménket egy pozitívabb gondolkodásra, de ehhez valamennyi stresszt el kell, hogy engedjünk – ehhez is kapsz segítséget a gyakorlatban!

Néhány gondolat útravalónak
Amikor először megérzed majd a változást, hogy egy kicsivel már jobban szereted magad, az nagyon fog tetszeni neked. Az önszeretetet erősítő gyakorlatok felébresztik az önbizalmunkat, a mások iránti megértést és elfogadást.

Csak ezt az egy gyakorlatot végezni is varázslatos lenne, de amikor elkezded magad szeretni, hirtelen sok-sok érdekes élményben lehet részed, mert ha önmagadat szereted, az életet is szereted!

GYAKORLAT

Hogyan szeressem magam? - kopogtatás

Gyakorlatra fordított idő átlagosan:
kb. 7-10 perc részenként

 

Milyen esetekre, milyen gyakran és kiknek ajánlom:
Azoknak ajánlom, akik úgy érzik, hogy egy esemény/trauma negatív irányban változtatta meg az életüket és emiatt nem mernek önmaguk lenni. Felerősíti az önmagadba vetett hitet és segít elmélyíteni az önmagad iránti szeretetet és elköteleződést.

 

Segítő tippek a gyakorláshoz:
– igyál vizet kopogtatás előtt és után
– töltsd le magadnak a többi kopogtatási gyakorlatot is a GYAKORLATOK menüpontból, hogy ha még jól esne folytatni valamivel, akkor kéznél legyenek és tudj választani közülük
– ha esetleg sokat ásítoznál, sóhajtoznál kopogtatás közben, az jó jel, oldódik a feszültség! 🙂