A szorongások, a nehézségek és a stressz helyett valami másról szeretnék szót ejteni. Valamiről, amit sokkal fontosabbnak vélek és amit hajlamosak vagyunk kiiktatni az életünkből. Elfeledkezünk róla, mert nem része az oktatásunknak, csak ritkán bukkan fel családból hozott mintaként, nem szólnak erről hírverések a médiákban és úgy egyáltalán keveset találkozunk vele a hétköznapok eseményeinek takarásában. Önmagunk szeretetéről.

Meghaltam, hogy önmagamra találjak

Van egy lenyűgöző gyógyulási történet, amiből könyv is született. Anita Moorjani: Meghaltam, hogy önmagamra találjak. Élményeiről ebben az interjúban számol be >>

Egy rákos beteg hölgyről szól, akinek a teste tele volt daganatokkal, sok közülük citrom nagyságú. Betegsége utolsó stádiumában elkezdtek leállni a szervei, majd kómába esett. Ekkor valami csodálatos dolog történt vele, átlépett egy másik valóságba. Érzékelése teljes mértékben átalakult, kitágult. Tudatában volt mindannak, ami történik körülötte. A mellette lévő családtagok, az orvosok és nővérek érzései, a kórházi szobán túl elhangzott beszélgetések az állapotáról, a testvére aggodalma több ezer kilométerre a repülőn, hogy még időben érkezzen; ezek mind elérhetővé és megélhetővé váltak.

Amire a tudatossága irányult, annak részesévé vált. Találkozott elhunyt szeretteivel és sok, őt őszinte figyelemmel kísérő ismeretlen lénnyel. Megélte, hogy az idő nem lineáris, hanem minden párhuzamosan és egyszerre történik. Olyan szeretet vette körül, ami leírhatatlan. Elmondása szerint talán a feltételek nélküli szeretet áll legközelebb ehhez, amit szavakba tudunk önteni. Mégis több ennél, szeretve volt pusztán annak köszönhetően, hogy létezett.

Itt átélt élményeken keresztül világossá vált számára, miért lett rákos beteg. Azt is megértette, nem az volt a baj, hogy nem volt szeretet az életében, hogy nem volt szeretve hanem, egyszerűen nem engedte meg magának azt, hogy szeretve legyen. Amikor visszatért a testébe ezekkel a ráeszmélésekkel, elképesztő sebességgel regenerálódott a teste. Két héten belül eltűnt minden rákos daganat a szervezetéből és az ötödik héten hazaengedték.

A kérdésre, hogy mit gondol a betegségről, ami majdnem elvette az életét, azt szokta felelni: “Hálás vagyok a ráknak, hogy megmentette az életem, mert ráébresztett mindarra, hogyan romboltam le a bennem lévő életet.”

Ennek az utazásnak egyik legfontosabb üzenete ez volt számára:

Úgy szeresd magad, mintha az életed múlna rajta, mert valójában ezen múlik.

Tudjuk-e magunkat így szeretni? Hisszük-e, hogy megérdemeljük ezt a szeretetet, megengedjük-e, hogy megnyilvánuljon ez az életünkben? Töltünk-e elég időt önmagunkkal, a szeretteinkkel, örömünket leljük-e abban, amit teszünk?

Tiszta szívvel átérzem a kételyeket, a kifogásokat a kilátástalannak vagy reménytelennek tűnő helyzetek miatt. Keresztülmentem én is életem ilyen eseményein.

Tudom, hogy az elme rengeteg kifogással él, ami visszatart minket; de azt is tudom, hogy képesek vagyunk mindezek ellenére önmagunkért lépni.

Újraszületni egy döntésben

Szeretnék elmesélni egy múltbeli történetet. Hiszem, hogy saját történetünk megosztásában megtalálható az átélt tapasztalat és megértés fénye.

2007 végén költöztünk Új-Zélandra. Így visszagondolva inkább volt ez naiv ártatlanság, mintsem bátorság. Új környezet, más kultúra, más gondolkodásmód. Minden más. Amihez a legnehezebb volt hozzászokni, az az itteni létezésünkhöz való jog bizonytalansága. Ez mindig egy munkaengedély elbírálásán múlott. Hosszú évekig kezdődtek úgy mondataink: Ha megkapjuk, ha itt maradhatunk, ha már lesz letelepedési engedélyünk, ha…

Egy új környezeti hatás automatikusan egy új személyiséget alakít ki, amivel meg kell tanulni együtt élni. Hiszen a régi minták, emlékek még vibrálóak. Nagyon érdekes volt rálátni arra, milyen hozadékai vannak az anyaországban eltöltött évtizedeknek. Az egyik az elvárásoknak való megfelelés iránti zsigeri vágy. Ez akkor válik érthetővé, amikor egy olyan közegbe érkezik az ember, ahol ez nincs jelen. Szóval rengeteg munka, költözések, új vállalkozás elindítása, még több munka. Mert sejt szinten tárolódott ez ott, ahonnan ide érkeztünk. Bármennyire is tartottam magam ébernek, nem vettem észre, mennyire elvesztem ebben a hozott attitűdben. Ám az itteni valóság és a hozott minták előbb vagy utóbb ütköznek.

Történt egyszer, hogy – habár már megkaptuk a letelepedési engedélyt – olyan sok munkát vállaltam, hogy a szervezetem – sok kisebb figyelmeztetés után – úgy döntött, itt valami radikálisabb szükséges, hogy megértesse velem, amit nem voltam hajlandó észrevenni. Évekig sokat panaszkodtam, hogy fáradt vagyok, sok a munka, nem marad energiám semmi másra és emellett ebből nem igazán lehet előre jutni. Ahogy most ezt írom, szeretettel látom azt, aki akkor én voltam és elhitte, hogy a valóság ezt nyújtja felé. Csak azt nem látta, hogy ő volt az, aki ezt a lehetőséget választotta, hogy így élje meg a valóságot.

Szóval megjelent egy gyulladás a bal vállamban és aztán ez az egész bal oldalamban végigsugárzott, szinte elviselhetetlen fájdalmat okozva. Szép analógia ez, hogy a teremtő, az analizáló, a logikus, a férfias oldalam vált sebezhetővé. Nem hogy dolgozni, aludni sem tudtam. Egy hétig ültem egy bizonyos pózban a díványon, és amire nem volt időm előtte, arról most a szervezetem gondoskodott. Magammal lehettem ismét.

Tettem, amit annyira szerettem régen és nem engedtem meg magamnak hosszú ideje. Olvastam, zenét hallgattam, meditáltam, előadásokat hallgattam, gondolkodtam, írtam. Milyen áldás is volt, hogy jobbkezes vagyok. Ezzel a szeretetteli hozzáállással tudtam végre együtt lenni a Kedvessel. Hat héten keresztül töltekeztem, szinte habzsolva ennek örömét. Ahogyan beleeresztettem magam, úgy szűnt a fájdalom és gyógyult a test.

Döntést hoztam. Talán inkább én születtem újra egy döntésben. Leredukáltam a munkáimat, nemet mondtam minden új felkérésnek, felemeltem a díjazásom. Megfordult-e a fejemben, hogy ha nemet mondok vagy ha magasabb áron dolgozom, az lerombolja azt, amit felépítettem? Persze, de olyan elemi erővel bírt a jelen tapasztalat, hogy emellett minden más eltörpült. Senki sem sértődött meg, nem nehezményezték a magasabb költséget. Így több időm lett, miközben nem csökkent a bevételem.

Elhatároztam, hogy minden reggel magamra szánok két órát. Azt csinálom, amit szerettem régen, ami örömet okoz, ami emeli az energiámat. Ötkor keltem, meditáltam, sétáltam, csi-kung gyakorlatokat és önmunkát végeztem. Munkáim közben olyan előadókat hallgattam, akiket nagyra tartok és ezek folyamatosan tartottak egy kinyíló-befogadó áramlásban. Délután séta, egyedül vagy a Kedvessel, majd olvasás és/vagy előadás nézés. Így voltam és voltunk szeretetben.

A valóság pedig ezt a hozzáállást kezdte visszatükrözni. Hogyan is lehetne másként? A viszonyom magamhoz, a létezés öröméhez, a valósághoz alapjaiban változott. Így a bennem lévő szeretet és a tudatosság kinyílásával folyamatosan formálódik az életem.

Eddig a történet.

Hiszem, hogy életünk minden helyzete tökéletes tanítónk

Hogyan viszonyulunk ezekhez, az rajtunk áll. Dönthetünk úgy, hogy kilépünk a rutinjainkból, a meggyőződéseink kialakította szokásokból, és igent mondunk valami másra. Ráléphetünk a még nem ismert ösvényre, ami elvezet minket oda, ahol képesek leszünk máshogyan látni a látszólag ugyanazt.

Közelednek az ünnepek és a szeretteinknek gondosan megválogatott ajándékok, örömhozó meglepetések mellé csempésszünk egy kis törődést, figyelmet önmagunk felé is. Köszönjük meg mindazt, amire képessé váltunk életünk által. Hálával forduljunk testünk felé, aki mindennek a kifejeződését lehetővé teszi.

Legyen áldott az önmagunkban mindenkit befogadó, szívmelengető szeretet!

Derűvel teli, Békés Ünnepeket!

Szeretettel, a Te útitársad